seherezádé

#29

LELKES MIKLÓS 

    SEBEK 

Mind sebeket viszünk tovább magunkkal,
a bánatosak is, s a boldogok,
gőg-gazdagok, s lógó orrú szegények.
Sebeket mutat, rejt élő, s halott.

Sokféle seb van. Mind őrzi az emlék,
az emlék-test, s emlék-filmen az agy.
Már beforrott seb szívekig kiálthat,
ha zászlót lenget lázdús pillanat.

Sebek... Az egyik értő, megbocsátó,
a másik meg érthetetlen talány,
a harmadik köszön egy visszahajló
kéznek az Élet műtőasztalán.

Az egyik seb némán vádol, s hiába.
Másik seb már semmit sem akar itt.
Festett sebével mennyi hamis koldus
ugrál Mammon piacán, kérkedik!

Az én sebeim rejtettek: a lélek
mélyén ringatnak sötétlő mesét.
Ó, Jelen, álszent-gyilkos tőrdöfések!
Ó, vér, amelyben piros messzeség!

Az én sebeim álmodók, a lélek
mélye érzi álmaik igazát, -
s egyszer talán majd piros messzeségből
rájuk tekint egy új csillagvilág.

#28

Cioran ezt írja:

Az a hivatásom, hogy felriasszam álmukból az embereket, noha tudom, hogy ezzel bűnt követek el: ezerszer jobb volna hagyni, hogy tovább aludjanak, hiszen mikor fölébrednek, nincs mit javasolnom nekik.-
Felzaklattam néhány embert - egyet sem mentettem meg. Hacsak a zaklatottság nem az üdvözülés tünete.

Kányádi Sándor

#27

Amit a fényben láttál, arra a sötétben is emlékszel majd. Reménységet akarok lopni a szívedbe, ahogyan Prométheusz lopott tüzet az istenektől az embereknek. Meg akarlak tanítani tüzet gyújtani a bensődben, a gondolkodó szívedben. Fáklyaként vezet majd a labirintusban. 

Kornis Mihály

#26

#25

Kosztolányi Dezső:

A lámpagyújtó énekel 

Egy szűk, kicsiny botban viszem
a szent tüzet felétek,
én örök újra bújtó,
és kormos lámpagyújtó.
Fölgyújtom a vak éjet.
A rézkupaknak öblén
halkan szitál a tört fény,
ha jő az alkonyat,
s alélt kanócok, álmos utcalámpák
szomjúhozzák piros tűzcsókomat.

Ki sejti, hogy a réz-szitán
egy vad tűztenger ég benn,
s a gyáva pillelángban
egy lázadó világ van
bebörtönözve mélyen?
Csak én tudom, ha tűzsugáros
vörös szemekkel int a város,
s rám hull a sűrü köd,
és tűzbotommal görbe utcasarkon
én kormos ember, csöndben eltünök.

#24

PINCZÉSI JUDIT

A GYERMEK DALA

A kislányt "gyermeknek" nevezték,
mert egyszer Adrianino kérdésére:
"Mi vagy te?" - így válaszolt:
"Én gyermek vagyok."
(Kurt Tucholsky)

Ha felnőtt leszek
s te egész piciny,
majd úgy leszek,
hogy ne félj soha,
Naphullás közben is megvédelek
ha utánad rúg a Zongora,
soron kívül adok majd tortát,
málna-íz lesz a bánat tora,
elalvás előtt fujok hat nótát!
(és reggel is néha,
csak ne sírj soha.)

Ha jeget eszel
(egy egész picit),
vagy levelet nyelsz
(virágot soha!)
jaj és júj nélkül
vetem meg az ágyad,
nevetés lesz a bánat tora,
párnádra kötök mályvaláng-vitorlát,
mert didereg a tenger! -

(csak elérj oda!)

Az Óceánig is elhajózhatsz,
ott majd én leszek a Tortahegy,
s ha fentről a Szél elfújja a gyertyát,
Vackort, a mackót is előveheted,
hisz sötétben lenni cudar
nehéz, mert a sötét
az sötét, és harap nagyon!

(hogy mi a bátorság
akkor s milyen?)

Én Óznál is jártam és azt is tudom.

Zenélő levélként
pörgök a fán,
rozsdamész vakol
s a szél fénypora.

Ha felnőtt leszek,
s te egész piciny,
majd úgy leszek,
hogy ne félj soha!

#23

 GARAI GÁBOR:

 FÖLÖTTED EGY CSILLAG

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nem csak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

#22

IMECS BÉLA:
HAVAS TÁJ, HOLDAS ESTE

Végtelen némaság borult a tájra,
Szellő elült, nem sír lágy rezzenéssel.
Hószőnyeg, óh, a messzeségbe vész el
Holdfényes lepled elmosódó ránca.
Csend, csend. Egy hang se zeng, kuvik se szól,
Egy árva lélek se kószál sehol.

De a tájnak minden apró pehelynyi
Helyén az élet láza fut keresztül,
Rajta a hold varázsos fénye rezdül,
Kísért, bénít, szem nem tud megpihenni.
Rezzen pihe, mint hang a húrokon,
E holdas táj szívemmel mért rokon?

Olykor lelked a végtelenbe szédül,
Varázsló fény borul rá tiszta éjen,
A nappal sok rossz harca, görcse, mélyen
Nyugszik és nem vonaglik semmi vétkül.
És messzi, tiszta, zengő lelkeden
Miriád vágyam szálldos csendesen.

És elkopnak az elvarázsolt tájak,
Majd a fakó föld tűnik elő lassan,
Szemetes út. jajszó, hangzavar harsan,
Rád nehezül nyomasztó, szürke bánat.
Vagy üres lelkedre új arc vetül,
Ráég és lángol mindenen felül.

Óh, őrízd ezt a havas-esti képet,
Lásd, milyen szép, milyen csendes zenéje,
Elmerül úgyis vak, halálos éjbe,
Ne rontsa össze durva szívverésed!
Havas táj addig összeköt velem,
Lágy hópihék lebegnek csendesen

#21

Rajki Miklós

 Ne rohanj

Mindig futsz valahová.
Soha sincs semmire időd,
Hangzik fel tőled a hivatkozás,
És csak folytatódik tovább
A versenyloholás.
Se látsz, se hallasz,
Senkire sem hallgatsz.
Csak lótsz-futsz, s loholsz,
Mint a versenyagár,
Aki csak a célban tudja meg,
Hogy a nyúl nem is volt valódi.
Elrohansz minden szép mellett,
Nem észlelsz semmit,
Amit pedig csodálni érdemes lenne.
Két hét alatt akarnád látni azt,
Amit egész évben észre sem veszel.
A léleknek nem kell pénz,
A lélek mindig valami szépet remél.
Kell neki mindennap a pillanat,
Amikor valami szépet befogad,
És felerősítve sugározza tovább,
Hogy szebb legyen tőle a világ.
Milyen kár, hogy szemlélődni elfeledtél már.
Pedig, ha tudnád, mi minden van utadban,
Mi mindent adott a teremtő, mint jutalmat.
A természet gyönyörű kincseit,
Évszakok hírnökét, virágok ezreit,
Fákat, lombokat, cserjéket, bokrokat,
Akik mind feléd fordulnak.
Ha néznéd, látnád is, óránként változik a kép,
Ahogy fordul a Nap, úgy kúszik tova az árnyék,
S a fák levelei mindig másképp mosolyognak,

A virágok szirmai más arcot mutatnak.

S amikor áttör a lombok közt egy fénysugár,

Van olyan, mint a színpadon a táncospár.

Látod, mi mindent hagysz ki naponta?

Pedig közelről, megállva más ám, mint rohanva.
Mennyivel szebb egy virág közelebb hajolva.
Autóból is másnak látszik a világ,
Amit onnan látsz, az messze nem olyan, mint igazán.

A pályán száguldva meg, két végpont között a semmi.

Érdemes, értelmes hát ennyire rohanva élni?
Szabad-e a szépet a szívbe be nem engedni?
Elmehetsz bárhova a világba, annak legtávolabbi sarkába,
Soha nem fogod meglelni,
Amit itthon, nap mint nap, nem tudsz észrevenni.
Mert mit nézel majd végig életed filmjén,
Ha közben nem vetted észre a körülvevő világot,
Nem ismerted személyesen az útközben nyíló virágot?
Nem hagytad köszönni a kis feketerigót,
S nem érted teremni, a pirosló csipkebogyót.
Gondolkodj, miért is rohansz és hová,
Mit ér, ha rohansz,
Mindig csak rohansz tovább?
Rohansz, és mégse érsz sehová.

#20

Bizakodj - lévén
helyzetünk mindenkor a
l e g pillanatnyibb.

Fodor Ákos

#19

"a mag megszenvedi a földet, a gyökér megszenvedi az esőt, a rügy megszenvedi a fakadást.
Így szenvedi el, barátaim, az ember is a sorsát. A sors föld, eső, növekedés. A sors fáj." 

Hermann Hesse: Pillantás a káoszba

#18

 Elrejtett szavak

keresni lehet, de találni kell
hinni lehet, de tisztán látni kell
fény árad belőlünk és megvilágítja utunk
egy helyben maradunk és távoli tájakra jutunk

a kimondott szó nem jelent semmit
ha megérted a Világot nem fogsz tudni Semmit
mind élni akarnak a halandók
gyűlnek a pillanatok, a múlandók

ami most van, azt kerestük eddig
ami elmúlt, azt keressük ezután

csak űz a hit és hajt a vágy
csak ülj le itt és menj tovább
csak hozd a szíved és maradj
csak add a lelked és haladj

érts meg el nem gondolt igazságokat
hallj meg el nem suttogott szavakat
benned lakik minden ami igazság
belőled fakad minden ami valóság

miért rám nézel, ha tudni akarsz?
miért mást keresel, ha hinni akarsz?
miért hiszel elképzelt hiteket?
miért nem hiszed az önvaló életet?

olyan messze sohasem juthatsz
mintha önmagadba indulsz
olyan sokat soha meg nem tudhatsz
mintha önmagadtól tanulsz

kint és bent - ugyan miért lenne más?
fent és lent - mi hozhat változást?

ha már nem akarod, megérted ki voltál
ha már elfogadod, meglátod ki vagy
ha már nem keresed, megtalálod ki leszel
ha már nem félsz, megérzed ki vagy

csupán rezdülni kell, együtt önmagad hitével
csupán élni kell egyedül és a halál nem ér el
élet és halál - csak együtt, csak bennünk létezik
mégis hányfelé, mennyien keresik

közben elfelejtik, mit is jelent a két szó
mit is hordoz magával az úton vándorló
önmaga terhét és megváltását cipeli
nem veszi észre, ha megáll mindkettőt leteheti

uralod, ha elengeded
eléred, ha nem kergeted
tiéd ha már nem akarod
megtalál ha nem kutatod

/ Koma /

#17

  A gyertyának repült a lelke

Az a kevés kis sercegés
Amint a gyertyának repült a lelke
A szárnya megégett:
Az az élet .

/Szép Ernő /

#16

Babity Mária
Szökött napsugár

Aznap este minden más volt.
Másképpen jött az alkonyat;
az árnyék is másképp táncolt
a hosszú törzsű fák alatt.
Csoda rezdült sejtelmesen,
éreztem: az idő megáll...
Egyszer csak a tenyeremen
megcsillant egy napsugár.
Alkonyatkor bujdosott el
a Naptól, s hozzám repült,
s én csak sírtam, úgy öleltem
két karommal, míg kihűlt.

#15

#14

Weöres Sándor
A meséről

A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót-nagyot mulattassanak.

A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.

A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson az álmodott kilincs.

A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj.

#13

Radnóti Miklós:

 ÉJSZAKA

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

#12

http://www.youtube.com/watch?v=nLnmNQF1QYU

Váci Mihály

Eső homokra

Használni akartam - nem tündökölni,
sem esztétikák rangsorát pörölni.
A hallhatatlan szent tülekedésében
lemaradtam - a startnál már lekéstem.
ezért a pályát messze elkerültem,
a robotoló tömegbe merültem,
és dolgoztam hajnaltól éjszakáig,
a gondolat míg csonton átvilágít,
s míg csillagok közt kószált annyi bajnok,
- gürcöltem, mint egy elnyűtt hivatalnok.
Nem restelltem leszállni a keresztről,
ha egy paraszt kérvénnyel keresett föl;
s két megváltó ihlet közti szünetben
értekezleten szóltam - bár ügyetlen.

Nem hittem én az elnyomott zsenikben:
ki tenni akart - az tehetett itten!
Volt mit! Mert volt kereszt is, hogy reája
feszüljön vagy meggörnyedjen alája.
Volt pokol is - megjárni mindazoknak,
kik nemcsak vonakodva tusakodtak,
fennszóval áhítva a pokoljárást,
vigyázva: maguk semmibe ne ártsák.

Volt itt dolog, nagy ügy, kárhozat annyi!
Lett volna - volt! - miért élni, meghalni.
Voltak milliók - elhagyva ügyükben -
kikért élhettünk volna vert hitünkben.
Volt pálya, ügy, elhívó kötelesség,
biztató kor - közülünk várva hõsét.
Ez az idõ se nyújtott kevesebbet,
csak mi - fiai, voltunk kevesebbek:
bõsz nagyravágyók: lesve a csodákat,
nem tettük azt, amibõl csoda válhat.

Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna
kitartó, csendes, hű forradalomban
élni:- szeretni, hinni a világot;
tenni valamit, mivel besugárzod;
melegítni: - telet a gyertya lángja;
szelidítni: - aszályt a szik virága;
rázni a világot: - szellő az erdőt;
kérlelve bíztatni: - karsztot a felhők;
lázadni: - úgy, hogy magadat naponta
feláldozod, ha mégoly kis dologra;
ellenszegülni: másképp nem? - parányi
toporzékoló ügy nyergébe szállni,
osztani magad:- hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni:- hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni - eső a homokra -
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled - s a táj se zöldebb:
- kutakká gyűjt a mély:- soká isznak belőled!

#11

György László:
 Fura szerzet az ember

Értsétek meg
végre már
törékeny
az igazság
mint az üvegpohár

ember
ember felett
ember dolgok felett
igaz szívvel
ítéletet
nem tehet

emberségünk
naponta
megalázzuk
a történelmet
csak magyarázzuk

a látókra
igazat-akaróka
költőkre
s egyéb írástudókra
ezredévek óta már
Cassandra sorsa jár
hiába feszítette
keresztre magát
a múlt
jelenünk ebből
mit sem tanult

értsétek meg
végre már
törékeny az igazság
mint az üvegpohár

fura szerzet az ember
csodákra termett
de parancsra
sárba fekszik
megöregszik
és nem mer hinni
a csodákban
fél a sötét szobában
Istenhez menekszik
hogy űzné el a sötétet
és nem is sejti
hogy Istenről
már lekésett

fura szerzet az ember
rombol és teremt
égig ér a vágyban
de saját magában
a legszebb csodában
hinni nem mer
szánnivaló
s védtelen
miként a meztelen
csiga

hagyja hogy álmait
hétköznapokká tapossák
szivárványszemét
szürkére mossák
s lenyessék szárnyait

fura szerzet az ember
teremthetne egy új világot
emberszépet nagyszerűt
de meghal inkább
mert az egyszerűbb...

#10

Hűvösvölgyi Láng Enna

Kötelékek

Ismeretlen világok,
Remegő kapcsolatok,
Más-más virágok,
Ám azonos csillagok.

Reményük egyforma,
Hasonlóak álmaik.
Céljuk ekkorra
Elérni vágyaik.

Ismeretlen világok,
Miket álmok fonnak össze.
Csalfa, vak barátságok
Hullanak szét, törnek össze.

Némely megköt,
Némely elenged.
Bár megölhet:
Vágyod, s mégis retteged!

Kötelékek, melyek hűségesek,
Ám álnokok s álszentek!
Megbízol bennük, keresed,
S mégis ez okozza veszted!

Isteni csoda, földi remény,
Üldöz, elkap mindörökké!
Keresed, nincsen fény...
Elveszhet, s nincs többé...

Egy kiismerhetetlen kapcsolat,
Segítség, mi hatalmat ad.
Érzelmek s gondolat,
Félelmetesek, de szabadak!

Mikor különböző világok
Szövetséget kötnek;
Létrejönnek barátságok,
Mik mindent elsöpörnek.

Nincs erő, mi gátolja,
Nincs ember, ki megállítja.
Eredménye a holnap,
Melyben senki sem ámíthat.

Élvezd az életed!
Oszd meg az álmaid!
Hallgass meséket csendben,
S bontsd ki szárnyaid!